3 nap. Ennyi van még hátra az itthonból. Annyira tudom irigyelni azokat az embereket, akiknek sok idejük van egymásra, megengedhetik maguknak a semleges hozzáállást, és nem kell minden pillanatban búcsútól könnyes szemmel rebegniük minden szerettükre. Nyilván ők meg engem irigyelnek, amiért ösztöndíjra megyek. Az embereket, akik nem úgy tervezik az elkövetkezendő napjaikat, mint egy sakkjátszmát: apukámat reggelre, a barátnőmet délre pakolom, a fiúmat délutánra, anyukámat estére. És akkor még nem is szóltam a valódi pakolásról! Persze akármelyikükkel vagyok, bűntudatom van a többiek miatt.
Mikor 16 éves koromban Finnországba készültünk az ifivel, emlékszem, hogy nagyon nem volt kedvem menni. (Bár akkor még nem ismertem a "nincs kedvem elutazni" érzés valódi fogalmát.) Tisztán előttem van, hogy a pilisi fürdőszobánkban mosom a kezem, és közben Anya kérdezi, hogy várom-e már az utazást, én pedig fintorogva válaszolom, hogy nem. Az okára már sajnos nem emlékszem, de visszamenőleg szidom magam, hogy egy egyhetes utazásban ugyan mit nem vártam?! Nem tudtam értékelni a rövidséget. Arról nem is beszélve, hogy miután hazajöttem, egy óráig sírtam a kocsiban, hogy "ki a halálnak volt kedve hazajönni, vissza akarok menni..." (Úgy látszik a finnországi utazások kísérteties hasonlóságokat mutatnak. És itt most nem arra utalgatok, hogy másodjára sem akartam menni... ) Van egy nagyon közhelyes mondás, miszerint ha nem vársz valamit, annál jobb lesz. Az első finnországi utam ezt igazolta, ezért igyekszem ennek reményében felkészülni az előttem álló megpróbáltatásra, és kihasználni ezt a három napot. Előre is elnézést azoktól, akik kimaradnak a 72 órába való beszuszakolásból, nekik fenntartom a helyet decemberre.
nekem az egész nyaram erről szólt, hogy igazán sehova sem akaródzott elindulni otthonról... aztán meg haza nem akartam menni. :D
VálaszTörlésúgyhogy a jelenség létezik, szorítok, hogy te is megtapasztald. :)